Keresztény történetek, bizonyságok

Csípős, friss őszi nap volt Kanadában, amikor kiléptem lakásom ajtaján, és becsusszantam fehér Mercédeszem kormánykereke mögé. Amíg a motor felbőgve életre kelt, vártam, hogy betöltsön a siker borzongató érzése, de csak egy olyan csontig hatoló fáradtságot éreztem, amely már a depresszió határát súrolta. Valószínűleg kimerültség, gondoltam, ahogy elhajtottam Torontó város sziluettje mellett anélkül, hogy figyelemre méltattam volna.

34 évesen közeljártam ahhoz, hogy megszerezzem az első milliómat, de a sikert soha nem adják ingyen. Az utóbbi két évben napi 18 órát dolgoztam heti hét nap. Mit számított, hogy feláldoztam alvást, pihenést és tisztességes étkezést, hogy elérjem céljaim? Fiatal voltam és egészséges. Ki tudja, talán korán nyugdíjba vonulok egy nap, és bepótolom az alvást egy klubfotelben egy egzotikus tengerparton. De most még tartanom kellett a lendületet.

Legalább a mai nap ígért egynéhány pihentető órát. Minthogy Hálaadás Napja volt Kanadában, vendégségbe voltam hivatalos egyik munkatársam, Anita otthonába. Mikor megérkeztem, az asztal már roskadozott az ételektől, és a házi készítésű ételek elfogyasztása után leültem a kanapéra, hogy elbeszélgessek Anita édesanyjával.

Sajnos, a beszélgetés nem tartott sokáig. Elaludtam egy mondat kellős közepén, és egy idő múlva zavartan ébredtem. Hát nem ilyen első benyomást akartam kelteni! S ami még rosszabb, egy kiütés keletkezett a nyakamon, ami rettenetesen viszketett. Útban hazafelé megálltam az East York-i Általános Kórháznál.

„Reggelre rendbe jön" - mondta az orvos és krémet és Tylenolt adott. Otthon ágyba bújtam, és kimerült álomba zuhantam.

A hálószobám fekete és szürke árnyak borították, amikor éjjel égető fájdalommal a nyakamban felébredtem. Elbotorkáltam a fürdőszobába, és megláttam, hogy a kiütés egy centis hólyagokká fejlődött. A világom - minden előzetes figyelmeztetés nélkül - kibillent egyensúlyából. Reszketve ébredtem fel a hideg, köves padlón, felfelé a mosdókagyló aljára nézve. Elájultam!

Még ebben az elterült helyzetemben is szédülési hullámok öntöttek el. A mosdókagylóba kapaszkodva felhúztam magam és lábra álltam. De mielőtt egy lépést tehettem volna, megint minden elsötétült. Amikor visszanyertem az eszméletemet, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Visszamásztam az ágyba.

Biztos voltam abban, hogy lehetetlen ennyire rosszul lenni és életben maradni, ezért ügyetlenül tollat és papírt kerestem az éjjeliszekrényen. Félelemtől remegő kézzel megírtam a végrendeletem.

Meghaltam, hogy éljek

Elég hihetetlen módon, mikor az első fénysugarak bekukucskáltak az ablakon, még mindig lélegeztem. Összeszedtem annyi erőt, hogy felhívjam Anitát, és segítséget kérjek - és elájultam telefonálás közben. Ahogy autóval a Torontói Általános Kórház sürgősségi osztályára vitt, az autóút minden zökkenőjénél üvöltöttem a fájdalomtól.

„Övsömöre van," - magyarázta az orvos - „a legrosszabb eset, amit valaha is láttam. Felvesszük a kórházba."

Az övsömört, magyarázta, ugyanaz a vírus okozza, mint a bárányhimlőt. Ha valakinek gyermekkori bárányhimlője volt, a vírus megtelepedhet az ideggyökerek mellett. Évek múltán, ha a személy immunrendszere károsodik, kiütésekben és hólyagokban kitör, az idegeket is érintve. Az állapotra nincs gyógymód, és csak tünetileg lehet kezelni. A szövődmények között lehet súlyos hegesedés, hallás- és látásvesztés, bakteriális bőrfertőzések, arcbénulás, izomgyengeség és hosszantartó idegfájdalom, amelyet még egy enyhe szellő is kiválthat.

Irgalmasan, egy hatalmas fájdalomcsillapító injekciót adott.

Nem maradt küzdelem

Másnap reggel egy steril szobában ébredtem a kórház nyolcadik emeletén, a bőröm úgy égett, mintha valaki benzinbe mártott volna, és gyufát gyújtott volna. Úgy éreztem, teljesen elégek. Összeszedve minden erőm a szörnyű fájdalom ellenére, araszolgatva eljutottam a fürdőszobához és elborzadva bámultam a tükörképemet a tükörben. Fejem, arcom, nyakam és hátam jobb oldalát körülbelül két centiméter átmérőjű hólyagok borították. Nem volt emberi arcom. A gyomrom összerándult a látványtól és visszavánszorogtam az ágyhoz.

Megérkezett az orvosom és elképedve nézett rám. „A hólyagok olyan gyorsan terjednek, hogy szó szerint figyelhetem, ahogy nőnek" - mondta. „A szervezete nem küzd."

Másnap reggel az övsömör mellett tetőtől talpig bárányhimlős lettem. Szigorúan elkülönítettek. Aznap este a lázam felszökött 42 fokra - ami elég forró ahhoz, hogy agyamból maradandóan „rántottát csináljon".

Napokon át egyre csak romlott az állapotom. Idegvégződéseim annyira begyulladtak, hogy ha egy hajszál átsodródott a bőrömön, attól áramütésszerű tűzhullámok fodrozódtak végig a testemen. A jobb fülemen felrobbantak a hólyagok, lefelé terjedve, míg el nem ért a vállamig. Arcom olyan ráncos lett, mint egy öregemberé és az ápolónők azt hitték, Anita apja vagyok. 75 évesnek látszottam. A hét végére állapotomat kritikusnak minősítették.

Utolsó reményem

Az életben bátor, magabiztos voltam, aki vállalja a kockázatot. De most, amikor a halállal kellett szembenéznem, meg voltam rémülve. Fogalmam sem volt, mi várhat rám a másik oldalon. Mohamedánnak neveltek Londonban, Angliában, és úgy tudtam, Allah nem olyan isten, aki gyógyít.

Az egyetlen reményem az orvostudomány volt.

Végül már olyan közel jártam a halálhoz, hogy az orvosok nem tudták, hogy hallom őket, amikor vizsgáltak. „Az immunrendszere egyszerűen nem működik" - mondta az egyik.

„Haldoklik" - erősítette meg a másik. „Az immunrendszerét bizonyára az AIDS tette tönkre."

Nincs AIDS-em! Kiáltani akartam, de nem tudtam megformálni a szavakat. És akkor eljutott a tudatomig. Azt mondta, haldoklom!

Az orvosok csendesen beszéltek Anitával. "Pár órán belül halott lesz" - mondták. „Ha valami csoda révén életben marad, valószínűleg vak lesz a jobb szemére, süket a jobb fülére, bénult a jobb oldalára és súlyos agykárosodása lehet a magas láztól."

Aztán elmentek.
Itt hagytak meghalni!
Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló ember, aki már harmadszor merül alá. Összeszedve erőmet, elsuttogtam egy imát. „Isten, ha valóságos vagy, ne hagyj meghalni!"

Az Ő jelenlétében

Az éjszaka legsötétebb órájában felébredtem és egy férfit láttam az ágyam lábánál. Fénysugarak áradtak belőle, ami lehetővé tette, hogy lássam a körvonalát. Arcát nem láttam, az túlságosan ragyogó volt. Nem kellett, hogy bárki is mondja nekem, tudtam, hogy Jézus az.

A Korán említi Jézust; a mohamedánok hiszik, hogy létezett, nem mint Isten fia, hanem mint egy jó ember és egy próféta. Tudtam, hogy ez itt nem Mohamed, tudtam, hogy nem Allah, Jézus volt a szobámban. Félelem nem volt, csak békesség.
„Miért jönnél el egy mohamedánhoz, amikor mindenki más itt hagyott meghalni?" -tűnődtem.

Szavak nélkül szólt hozzám. „Én Vagyok a Keresztények Istene. Én Vagyok Ábrahám, Izsák és Jákób Istene."
Ez volt minden, amit mondott. Nem említette a betegségemet. Nem említette közelgő halálomat. Amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen eltűnt.

Másnap reggel ugyanaz a két orvos jött, hogy megvizsgáljon."Megállt a hólyagok növekedése!"
„Nem tudjuk, mi történt, de az övsömör vírus engedett."
A rákövetkező nap, még mindig fájdalmakkal és hólyagokkal borítva kiengedtek a kórházból egy bőröndnyi gyógyszerrel. "Ne menjen el hazulról!"- figyelmeztetett az orvos. "Hónapokba telik, mire elmúlnak a hólyagok, és amikor elmúlnak, fehér bőrfoltok és hegesedések maradnak vissza. A fájdalom évekig tarthat."

Kilépve a reggeli napon, úgy néztem ki, mint egy leprás és az Elefántember keresztezése. Amikor az emberek megláttak, átmentek az utca másik oldalára. Azonban az elmém nem a bőrömön járt; a gondolataim Jézuson voltak. Afelől nem volt kétség az elmémben, hogy Jézus jelenléte a szobámban megállította az övsömör vírust. Bármi is legyen Jézus, megértettem, hogy az Ő jelenlétében csodák történtek.
Ez a tény egy emésztő kérdést hagyott bennem: Jézus Isten Fia, ahogy a Keresztények állítják, vagy csak egy próféta, ahogy nekem tanították?

Otthon, aznap este, a gyógyszerek ellenére a fájdalom és a viszketés olyan erős volt, hogy majdnem le kellett kötnöm a kezemet. Ennek ellenére nyugtalan álomba merültem, és Jézusról gondolkodtam.

Élni tanultam

Másnap reggel, 1987. október 23-án korán ébredtem és bekapcsoltam a televíziót. A csatornákat váltogatva ledermedtem, amikor a következő szavakat láttam a képernyőn: Jézus Isten Fia?

Feszülten figyeltem, ahogy két férfi az egész műsort ennek a témának megvitatásával töltötte - minden kérdésemet megválaszolták. Mielőtt véget ért volna a műsor, az egyik férfi bevezette a televíziónézőket egy imába. Testem lángolt a fájdalomtól, de letérdeltem a nappali padlójára. Könnyek patakzottak az arcomon, ahogy elismételtem az imát és behívtam Jézust a szívembe.

Azonnal mohó szellemi éhség támadt bensőmben. Még többet kellett tudnom Jézusról. Orvosom utasításai ellenére másnap elmentem és vettem egy Bibliát. Először Máté, Márk, Lukács és János könyvét olvastam el. Még mindig kiéhezetten, elkezdtem a Teremtés Könyvét olvasni, és végigolvastam a Bibliát álmatlan éjszakáimon.

Ezenközben Anita hozott nekem könyveket és az Evangéliumot magyarázó tanító kazettákat. Faltam őket, miközben tovább tanulmányoztam Isten Igéjét. Ahogy elkezdett nőni bennem a hit megértése, előhalásztam egy képet arról, hogyan is néztem ki az övsömör előtt. Imádkoztam és kértem Istent, hogy cselekedje azt, hogy megint úgy nézzek ki.

Nem tudtam, hogy Anita már elimádkozta ugyanazt az imát, de ő azt kérte Istentől, hogy egy kevés hegesedés maradjon a mellkasomon. „Különben soha senki nem fogja elhinni, hogy ez megtörtént veled" - mondta nekem később.

Jézus, a Gyógyítóm

Egy héttel az után, hogy elbocsátottak a kórházból, arra ébredtem, hogy a párnám tele volt hólyaggal. Biztos lekarmoltam álmomban, gondoltam. Kimásztam az ágyból és beálltam a zuhany alá. Ami a párnámon kezdődött, a zuhany alatt ért véget: Minden egyes hólyag leesett a testemről!
Ahelyett, hogy fehér foltok és hegesedett szövet borított volna, bőröm egyszerűen piros volt és nyers. Lassan begyógyult, visszatérve az övsömör előtti állapotomra. Amikor ez megtörtént, nemcsak emberi kinézetem volt, hanem pontosan úgy néztem ki, mint mielőtt megbetegedtem, kivéve azokat a hegesedéseket, amelyeket még mindig viselek a mellkasomon.

Az orvos egyetlen szörnyű előrejelzése sem vált valóra. Látásom 20/20 volt. Hallásom normális volt. Beszédem ép volt. Nem szenvedtem agykárosodást.

Gyógyulásom csodálatos, gyors és teljes volt. Sohasem szenvedtem hosszadalmas fájdalomtól, vagy másmilyen szövődménytől. Nemcsak hogy enyém volt a legrosszabb övsömör eset, amivel valaha is felvettek valakit a Torontói Általános Kórházba, hanem enyém volt a legcsodálatosabb gyógyulás is.

Jézus, a keresztények Istene, megjelent egy haldokló mohamedán kórházi szobájában és meggyógyított engem. De nem ez volt a legnagyszerűbb csoda, amit végrehajtott. Az az átalakulás, ami a szívemben történt, még drámaibb volt, mint az, amely a testemben történt.

A Nagy Helycsere

Azon a napon, amikor újra dolgozni kezdtem, a reggeli hideg felhőket formált a leheletemből, ahogy kiléptem a lakásomból. Belélegeztem a friss eső és a hulló levelek illatát. Léptem ruganyos volt és oly örömteli, hogy kedvem leltem a reggel szépségében, örvendeztem, ahogy a szellő gyengéden arcomhoz ért. Más ember voltam. Becsusszantam a Mercédeszem kormánykereke mögé és tudtam, hogy teljes elképzelésem a sikerről megváltozott. Szívem égető vágya az volt, hogy megismerjem Jézust, hogy közösségben legyek Vele és szolgáljam Őt.

Jézus által és nem a mohamedánok istene által csodálatos módon meggyógyultam, és örökké hálás leszek. Allah félelmet nevel mindazokba, akik szolgálják őt. Ő nem kínál szeretetet, nem ad kegyelmet. Nincs szó a szeretetre vagy a kegyelemre a Koránban. Nem léteznek. Tulajdonképpen az egyetlen út a mennybe az, hogy meghalj Allahért.

Ugyanakkor a Biblia azt mondja, az iga gyönyörűséges és a teher könnyű azoknak, akik Jézust szolgálják. Félelem helyett Ő hitet kínál. Gyűlölet helyett szeretetet kínál, törvénykezés helyett megbocsátást. Kapcsolatot kínál vallás helyett. Jézus szenvedett az emberiségért; Ő meghalt értünk.

Amikor behívtam Jézust a szívembe, Ő megelevenítette szellememet életének leheletével. Elvette minden bánatomat és elhordozta fájdalmaimat. Lemosta bűnömet és megtisztított a Kereszten kiontott Vérével. Újjáteremtett engem.

Ezért ma már nem dolgozom abban az üzletben, amely milliókat hozhatott volna nekem. Ehelyett, mint Jézus, Atyám dolgában tevékenykedem. Járom a világot és megosztom a jó hírt, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy elküldte Jézust, hogy ... meggyógyítson egy haldokló mohamedánt. Azt akarom, hogy az emberek mindenhol megtudják, hogy amit értem megtett, megteszi bárkiért.

Azt akarom, hogy tudják, hogy a csodák mára szólnak.
De a legeslegnagyobb csoda - az örökkévalóságra szól.

Piros, zöld és kék karácsonyi fények tükröződtek halványan a zongora fényes felületén, ahogy ujjaim végigszaladtak a jól ismert billentyűkön. Klasszikus zongoristaként szívemet mindig felröpítették a zene szárnyai. A zenei hangok, amelyek bensőmben fakadtak és az idegpályákon át az ujjbegyeimig terjedtek, már azóta örömöt hoztak, mióta zsenge hétéves koromban először kezdtem zongorázni.

Azon a napon azonban a lelkem még magasabbra szárnyalt, mint általában. És miért ne? Nasir és én boldog házasok voltunk. Első gyermekünk biztonságban rejtőzött a szívem alatt. Életem melódiája oly gyönyörű volt, hogy úgy tűnt, semmi - de semmi - nem tudja tönkretenni. Egyszerűen hagytam, hogy az öröm átáradjon a billentyűkre.

Még akkor is, amikor éppen nem zongoráztam, örömtelien lebegtem az ünnepi időszakban. Egyik decemberi nap észrevétlenül folyt át a másikba. Mindaddig, míg nem egy délután, amikor megszólalt a telefon, és egy tollért meg jegyzettömbért nyúltam, hogy lejegyezzek egy üzenetet. Furcsán és megmagyarázhatatlanul, a kezem nem engedelmeskedett. Ráncolt szemöldökkel és összeszorított állkapoccsal erőlködtem, hogy az „A" betűt megformáljam. Nem ment. Túl sokat gyakoroltam volna?

Biztosan nem. Amikor tinédzser voltam, órákon át gyakoroltam naponta. A középiskolában a Royal Conservatory-be (Királyi Konzervatórium) jártam, hogy zenei diplomát szerezzek, és számtalan órát töltöttem a billentyűzeten. Szerepeltem koncert termekben és kávéházakban, templomban és esküvőkön. Ennek ellenére, a zongorával töltött éveim során soha ehhez hasonló nem történt.

Szenteste, 1991-ben, egy klinikára igyekeztem. Ott az orvos visszautalt a családi orvoshoz, aki sok időt töltött azzal, hogy műszereket mozgatott le-fel a karjaimon és lábaimon. A vizsgálat után felkapta a telefont, és felhívott egy másik orvost, mielőtt elküldött a sürgősségi osztályra, további vizsgálatokra.

„Teste bal oldala gyengébb, mint a jobb" - magyarázta az orvos. „Nem úgy reagál, mint a jobb oldal."
„Ez mit jelent? - kérdeztem.
„Nem vagyunk biztosak" - ismerte be. „Lehet agydaganat vagy vérrög. Azt akarom, hogy karácsony után menjen el a főkórházba Torontóban további vizsgálatokra."

A következő vizsgálatok során volt ágyék felszúrásom, és elvégezték agyam EEG vizsgálatát. Semmi sem volt meggyőző, és az orvosok nem voltak hajlandók elárulni nekem, mire gyanakodtak. Úgy érezték, hogy a végleges diagnózist MRI-vel lehet elkészíteni, de arra a vizsgálatra várnom kellett, amíg a kisbabám megszületik.
Nem sokkal ezután Nasirral a Pláza bevásárlóközpontban sétáltunk, amikor összeestem. Bal kezem meggörbült, mint egy karom, ahogy a teljes bal oldalam görcsbe rándult. Nasir besegített a kocsiba, és megpróbálta kiegyenesíteni a kezem. De az nem volt hajlandó megmozdulni. Egy idő múlva végül kiengedett.

Testem elárult

Hetek múltak, és téli vihar söpört át Torontón, hófúvásokkal takarva be házunkat. Nasir üzleti ügyben Londonba repült, és én, egyedül a hátborzongatóan csendes házban, figyeltem, ahogy az üzenetrögzítő ki-be kapcsolt minden áramkimaradásnál. Dideregve kibújtam az ágyból, hogy ellenőrizzem a termosztátot. Egyik pillanatban még mentem lefelé a hallba, a másikban neki estem a falnak. Nem tudtam járni úgy, hogy ne dőltem volna oldalra, és el ne estem volna. Mi történik velem?

Furcsa tüneteim folytatódtak - voltak jobb napok és voltak rosszabbak - 1992. május 3-ig, amikor megindult a vajúdás, és rengeteg vért vesztettem szülés közben. Fiúnk, Matthew James, úgy szakadt ki a világra farfekvéssel. Nem volt idő epidurálásra, vagy a fájdalom gyógyszeres csillapítására.

Mindenki úgy gondolta, hogy az azt követő könyörtelen fájdalmat a szülés traumája okozta. Csak napok múltán jöttek rá, hogy medence vérrög keletkezett, és nagy sietve a sebészetre vittek. Egy kéthetes kórházi kezelés után hazatértem, ahol Nasir anyaként és apaként szolgált fiunknak. Én egyszerűen túl gyenge voltam, hogy segítsek.

Szemek a látásra

Egyéb tünetek mellett, Matthew születése után, kezdtek problémáim lenni a látásommal. A probléma egy ideig hol erősödött, hol gyengült, de kicsinyenként egyre rosszabb lett, mígnem az orvosom úgy döntött, elküld egy neurológushoz.

„Takarja le a szemét, és olvassa el ezt a betűt!" - mondta a neurológus.
„Doktor úr, én nem látom a betűt" - válaszoltam sóhajtva. „Nem látom a táblázatot. Még önt sem látom."
„Jól van," - válaszolt az orvos - „elindulok ön felé. Szóljon, amikor lát engem."
„Doktor úr, tudom, hogy most előttem van. Nem látom önt, de érzem a leheletén a narancsot, amit ebédre evett."
Megerősítette, hogy látásom 80-90%-át elvesztettem.
„Nem tudom, miért van meglepődve" - mondta az orvos a papírjaimat olvasva. „Számítania kellene ilyen dolgokra."
„Miért?" - kérdeztem.
Nem válaszolt.

Mostanra már nem tudtam írni. Nem tudtam késsel vágni. Nem tudtam a távolságot megítélni, vagy vezetni. Nem tudtam zongorázni. Nem tudtam a gyermekágy lepedőjét behajtani, nem tudtam felvenni egy játékot, vagy gondját viselni a kisfiamnak.

Égetett a vágy, hogy lássam a kisfiam. Nasir az ölembe tette, én meg addig fordítottam a fejem, amíg meg nem pillantottam egy tűhegynyi fényt aprócska arcán. Matthew! Megpróbáltam megsimogatni az arcocskáját, de nem éreztem bőrének puhaságát.

1992. novemberében egy MRI vizsgálat megerősítette diagnózisomat: sclerosis multiplex. Nasir és én döbbent hitetlenségben ültünk, miközben a St. Michaels Kórház vezető neurológusát hallgattuk. Elmagyarázta, hogy az idegek a testünkben olyanok, mint a villanyzsinór. Az idegszálak borítóját mielin hüvelynek hívják. A sclerosis multiplexes betegekben a mielin elkopik, miáltal az idegszálak védtelenek maradnak. Amikor érintkeznek, az olyan, mint amikor két forró villanydrót rövidzárlatot okoz. „Kedvesem, amit nem tudunk erről a betegségről, az sokkal több, mint amit tudunk" - mondta. „Kap tolószéket és katétert."
26 éves voltam.

Állásfoglalás

Mielőtt összeházasodtunk, Nasir majdnem azonnali gyógyulást tapasztalt az övsömörből. Én is azonnali gyógyulást akartam, de hónapokig imádkoztunk, és hittük, hogy Isten meggyógyít, és az állapotom csak romlott. Ennek ellenére, sohasem foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy lehet, hogy nem gyógyulok meg. Jézus mindig meggyógyított bárkit, aki hitte, hogy meg fogja gyógyítani. Az Újszövetség efelől nem hagy kétséget. Amennyire tudtam, hittem a gyógyulásomban. De nyilvánvalóan nem tudtam eléggé.

Csak egy megoldás volt. Bele kellett mélyednem a gyógyítással kapcsolatos bibliai igazságokba, amíg az szemmel láthatóvá nem válik. Mivel nem láttam olvasni, szükségem volt a témával kapcsolatos kazettákra. De az meg lehet, hogy drága volt, és házasságunkban most először a pénz „hiánycikk" volt.

A vállalatot, amelynél Nasir dolgozott, rosszindulatú átvállalással kivásárolták. Amikor az új tulajdonosok eltávolították a cég csúcsvezetőit, Nasir elvesztette állását. Nagyon kevés pénzünk maradt karácsonyra, de ő fogta mindazt, ami volt, és az egészet gyógyító kazettákra költötte. Talált egy kiárusító dobozt, amelyben a kazettáknak csak egy dollár volt darabja. A spórolt pénzen vett egy folyamatosan lejátszó magnót. Felállította az ágyunk mellé úgy, hogy halljam Isten Igéjét a gyógyulásról napi 24 órában.

Minden vasárnap, akármilyen lehangoló is volt az állapotom, Nasir igyekezett elvinni engem és a kisbabánkat a gyülekezetbe. A második padon ülve nem láttam tisztán a pásztort. Amit hallottam, nem tudtam emlékezetemben megtartani. Végül már arra is képtelen voltam, hogy egyenesen végigüljem az istentiszteletet. Felmásztam egy padra, és lefeküdtem. Dicséret és imádás alatt nem tudtam felemelni a karjaim. Nem tudtam a kezem felemelni. Így hát felemeltem a kisujjam Isten imádására.

Egyik veszteség a másik után

Az, hogy elvesztettem a testi funkcióim feletti uralmat, borzalmas volt, de az emlékezetem elvesztése még rosszabb volt. Kanadában, Svájcban és Németországban nevelkedtem. Beszéltem angolul, egy keveset németül, görögül és franciául. Néha most már a legegyszerűbb angol szót sem értettem, és a beszédem elmosódott lett.

Egy alkalommal megszólalt a telefon, és én vettem fel. Amikor letettem, Nasir megkérdezte, ki telefonált. „Senki sem telefonált" - mondtam. Másodpercek múltán már nem emlékeztem a beszélgetésre. Ápolónők jöttek, hogy megfürdessenek, és segítsenek Nasirnak, hogy gondunkat viselje nekem meg a kisbabánknak.

1993. novemberére elvesztettem testem bal oldalán az érzékelést. Gyakran az agyam üzeneteket küldött, hogy a bal lábam viszket. Mivel képtelen voltam érezni, hogy mit csinálok, lyukat vakartam a bőrömön. A cipőmbe leszaladó vér volt az egyetlen jelzés számomra. Egyszer először a bal lábammal léptem bele a forró fürdőbe. Fogalmam sem volt, hogy megégett a lábfejem és a lábszáram, amíg a jobb lábam hozzá nem ért a vízhez.

Végül már olyan gyenge lettem, hogy nem tudtam az ágyban megfordulni.

Imádkozott értem Nasir, és imádkozott értem a pásztorom. Addig hallgattam a gyógyító kazettákat, amíg már fejből tudtam őket. Hittel kimondtam Isten Igéjét. Ahogy teltek a hetek, új látások kezdtek derengeni bennem. Felfogtam, hogy amennyire szükséges megvallani Isten Igéjét, annál csodálatosabb, amikor Isten szól hozzám. Azt is felfedeztem, hogy nem vehetem át gyógyulásom Nasir kijelentéséből. Nem gyógyulhatok meg senki más kijelentésén keresztül. Az én kijelentésemnek kell lennie azért, hogy létrehozza az én gyógyulásomat.

Kérdések anyám halálával kapcsolatosan

Ahogy szívemet vizsgáltam, rájöttem, hogy vannak olyan hitelvi kérdések, amelyeket sohasem döntöttem el igazán. Egy felekezeti egyházban nevelkedtem, amely a leplezetlen igazságot tanította az üdvösségről. De azt is tanították, hogy Isten teszi az embereket beteggé, hogy megleckéztesse őket. Azt tanították, hogy nem mindig az Isten akarata, hogy gyógyítson. Azt tanították nekem, hogy a gyógyítás elmúlt az első apostolokkal.

Mi az igazság?
Intellektuálisan hittem, hogy gyógyítás ma is van, de valami belül még mindig ezt sikította: „Várj egy percet! Anyám belehalt a rákba, noha imádkoztunk érte!"

Mást mondott a szívem és mást a fejem. Megértettem, hogy a pusztán mentális beleegyezés soha nem gyógyít meg, vagy nem hoz győzelmet. A szívemben kellett elrendezni a gyógyulást.

Pontosan ez az, amit elhatároztam, hogy megteszek. Gyenge, vak és testem bal oldalát érezni képtelen voltam, de addig hallgattam Isten Igéjét, amíg már kétség nélkül tudtam: Jézus kifizette az árat a gyógyulásomért 2000 évvel ezelőtt. Az, hogy most már ez a kijelentés az enyém volt, gyökeresen megváltoztatta a kilátásomat. Többé nem úgy láttam magam, mint egy beteg embert, aki megpróbál meggyógyulni. Ehelyett - a Kereszten történtek miatt - úgy láttam magam, mint egy gyógyult embert, aki megparancsolom a betegségnek, hogy hagyja el a testem.

„Még ha nem is látok rendesen, és nem tudom leemelni a lábam az ágyról, ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy 2000 évvel ezelőtt meggyógyultam!" - jelentettem ki. „Még ha nem is tudom rendesen felemelni a karjaim, nem várok arra, hogy meggyógyuljak, meg vagyok gyógyulva."

„Ha holnap felébredek, és nem látok, nem érzek, nem tudok beszélni, mozogni és állni - akkor is hiszem Isten Igéjét, amely azt mondja, meggyógyultam ... akármit is mond az orvos." És nemcsak mondtam a szavakat, hittem is azokat.

Egy újabb támadás

Ahogy folytattam a hit nemes harcát, más értékes leckéket is tanultam. Például, felfedeztem, hogy az ördög nem tisztességesen játszik. Irgalmatlanul zsákmányul ejti gondolati életünket. Állandóan bombázta elmémet tolószékes képemmel. Víziókat villantott fel elmémben a temetésemről. Belső képeket adott arról, hogy valaki más neveli fel a gyermekemet.

Megértettem, amit soha azelőtt, hogy miért mondja nekünk a Biblia, hogy minden gondolatot foglyul kell ejtenünk Krisztusnak engedelmeskedve. Egy ilyen csatában ez élet-halál kérdése. Nem volt könnyű foglyul ejteni azokat a gondolatokat, de úgy döntöttem, mindenképpen megteszem. Amikor láttam magam tolószékben ülni, csatornát váltottam az elmémben, és ahelyett teniszezni láttam magam. Kicseréltem a temetésem vízióit olyan képekkel, amelyeken megint klasszikus zongorán játszom. Újra és újra elképzeltem magam, ahogy szaladok, és játszom Matthewval.

Azt is tudtam, hogy szükségem van egy bibliai ígéretre, amelybe belekapaszkodhat a hitem. Az egyik jól ismert ige a gyógyulásról az I. Péter 2:24, így szól: „... akinek sebeivel gyógyultatok meg". Mivel anyám ezt az igét vallotta meg, és meghalt, nem tudtam hittel megragadni, így kértem Istent, hogy adjon nekem másikat. A II. Krónika 16:12 - 13-hoz vezetett. „És megbetegedék Asa, királyságának harminckilencedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt az ő betegsége; mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat. És elaluvék Asa az ő atyáival, és meghala királyságának negyvenegyedik esztendejében."

Annak ellenére, hogy Asa meghalt, ez a kép rengeteg hitet adott arról, hogy hogyan éljek. Ez lett a megvallásom: „Én, Anita, Téged kerestelek, Uram, az orvosok helyett. Ezért én, Anita, életemnek huszonhatodik évében nem fogok elaludni anyámmal. Én fel fogom nevelni a gyermekemet. Én sétálni fogok a háztömb körül. Én teniszezni fogok."

Elhatároztam, hogy semmit sem tehet az ördög, hogy megállítson. Én valóban újra élni fogok.

Több mint pusztán szellemi éhség

Időközben az Úr életem más fontos területeiről is szólt hozzám. Foglalkozott velem olyan bibliai kérdésekkel is, mint a meg nem bocsátás. Ugyancsak foglalkozott velem természetes dolgokkal kapcsolatban is, mint például az étrendem. Kezdtem észrevenni, hogy állandóan éhesnek éreztem magam, de semmi sem elégített ki. Egy nap az Úr azt mondta nekem, hogy képzeljem el magam egy élelmiszerboltban, ahogy fel-alá járkálok minden egyes folyosón. Megkérdezte, mire vágyik a testem. Akkor éppen január volt Kanadában, és a testem egy érett, lédús őszibarackra vágyott. Még ha éppen őszibarack szezon is lett volna, képtelen voltam autóval kimenni a piacra, hogy vegyek egyet.

„Mi egy őszibarack?" - kérdezte tőlem az Úr.
„Vitaminok!" - értettem meg. Az Úr azt mutatta meg nekem, hogy a testemnek bizonyos vitaminokból és ásványokból hiánya van, így tanulmányoztam, mire lehet szüksége. Aztán ennek megfelelően megváltoztattam az étrendemet.

Imádkozás közben Isten ezt a szót adta nekem: „aminosavak". Nasirnak pedig ezt a szót adta: „protein."

A mielin hüvelyt tanulmányozva felfedeztük, hogy aminosavakból áll, amelyek a protein számára építőtömbök. Elkezdtem szója protein italokat inni, és úgy feltöltődtem energiával, hogy éjjel nem tudtam aludni.

Látóképességem teljesen visszatért. Potyogott a könny az arcomon, ahogy kisfiam kék szemébe néztem. Nevettem, elámulva azon, mennyire megnőtt.

Testem engedelmeskedett Isten Igéjének.

Szívesen mondanám, hogy a csata gyorsan eldőlt a javamra. De nem. Nasir és én hitben álltunk a gyógyulásomban két és fél évig. Testemben a változások olyan fokozatosak voltak, hogy fel sem fogtam akkor, hogy zajlanak. Ahelyett, hogy egy támadás három hónapig tartott volna, csak két hónapig tartott. A következő támadás talán csak egy hónapig tartott ... aztán hetekig és napokig. Mígnem végül megértettem, hogy minden tünet eltűnt.

Valamikor 1994. tavaszán, miután győzelmet arattam, életem melódiája teljesen helyreállt. A nap melegen sütötte az arcomat, ahogy Matthew összecsukható gyermekkocsiját a parkba toltam, és figyeltem, ahogy alszik, és mosolyogtam, amikor egy pillangó megcsókolta kis fejét, aztán tovatáncolt a szélben. Amikor Matthew felébredt, karomban tartottam, és beleültem egy hintába, egyre magasabbra és magasabbra lökve magunkat, amíg mindketten nevettünk az örömtől. Hazaérve felkaptam egy teniszütőt, és éreztem erős súlyát a kezemben. Ideje, gondoltam. Ideje élvezni életem minden pillanatát.

12 éve annak, hogy a sclerosis multiplex elerőtlenítő traumája elhagyta testem. Azóta a sclerosis multiplexes betegek szemében látható egyetlen tipikus kóros elváltozást sem találtak az enyémben. Egy autóbalesetet követően egy újabb MRI vizsgálatom is volt. Nem maradt kóros elváltozás sem az agyamban, sem a gerincagyban.

Az orvosok szerint a terhességem váltotta ki a betegséget. Azt mondták, köttessem el a petevezetékeimet, és sose legyek újra terhes. Alig egy évvel a gyógyulásom után, követtem az Úr buzdítását, hogy legyen még egy gyermekem. Normális terhességem volt, semmi jele a sclerosis multiplexnek, és második fiúnk, Josiah, épen és egészségesen született.

Nasir egy azonnali gyógyulást kapott, az enyém két és fél évbe telt. De a lényeg az, hogy Isten mindkettőnket csodálatos módon meggyógyított. Mindenki azonnali megnyilvánulást akar, de nem mindig így működik. Tényként tudom, hogy ha inkább hittem volna tüneteimnek, és inkább hallgattam volna a tüneteim szavára, mint Isten ígéreteinek szívemben csengő hangjára, sosem gyógyultam volna meg. Azt is tudom, hogy ha időkorlátot szabtam volna ki Istenre, könnyen el is szalaszthattam volna az én csodámat.

Tulajdonképpen nem csak a csodámat szalasztottam volna el; elszalasztottam volna az életem, a gyermekeim, a szolgálatom és a házasságom. Ezt mind el akarta lopni tőlem a Sátán. De 2000 évvel ezelőtt Jézus előre nézett, és látta az én szükségemet. Ő szenvedte el a sclerosis multiplex korbácsütését a kereszten. Teljesen kifizette az árát.

Ma ujjaim táncolnak a zongorám billentyűin, ahogy Nasir, Matthew és Josiah körém gyűlnek, és hallgatnak. A szívemből hangjegyek fakadnak Isten dicséreteként, s aztán kilövellnek az idegeken át az ujjbegyeimig, ahol elengedem őket, mint hangokat. Minden hangjegy, minden pillanat, minden hang egy csoda. Minden lélegzetvétel, minden reggel, minden nap ajándék.

Amikor Isten létbe szólította a világot az Ő hangjával, az egész világegyetem megtelt az Ő szeretetének zenéjével. Azok a zenei hangok még mindig visszhangoznak Igéjén keresztül, gyógyulást hozva bárkinek, aki igazán figyel, és hisz. Amikor az igazságnak ezekre a hangjegyeire hangoltam fülemet, és hagytam, hogy hangosabban szóljanak hozzám, mint a tüneteim, a pokol egyetlen démona se tudta visszatartani az én csodámat.

Azóta, hogy az a csoda megtörtént, évek jöttek és mentek, de Isten isteni zenéje még mindig szól ... és ha hajlandó vagy csak a menny gyógyító hangjára hallgatni, a csodák teveled is megtörténnek.

Fordította: Horváth Letícia

Anyai szeretet

A falu végén vályogból épült, nádfedeles házikóban élt egy szegény házaspár. A férj beteges volt, hol dolgozott, hol nem. Sokszor a betevő falatjukat alig tudta megkeresni Felesége mosni, takarítani járt, miközben sorra születtek gyermekeik egyik kicsi, másik pici így az édesanya egyre ritkábban tudott munkát vállalni, hisz annyi munka akadt a sok gyermek után hogy azt alig győzte.
Lassan múltak az évek egyre nagyobb szegénységben nevelgették gyermekeiket. Az évek múlása sok gyászt hozott a falu széli kis ház ban lakó családra. Egy járványos betegség sírba vitte két kis gyermeküket. Az édesapa egyre betegebb lett a fájdalom elgyengítette és ő is meghalt.
Telt múlt az idő az özvegyen maradt édesanya éjt nappallá téve dolgozott hogy megkereshesse mindenapi betevő falatjuk árát és gyermekeit tisztességgel felnevelhesse. A csonka kis család nagy szeretetben élt édesanyjuk rajongásig szerette őket, mindent megtett gyermekeiért. Boldog volt szegény asszony, mikor gyermekeit maga körül látta, ilyenkor minden fájdalmát, fáradtságát elfelejtett.
Hálásak is voltak a gyermekek édesanyjuk iránt, kivéve a legnagyobbik leányt, aki igen sok bánatot okozott édesanyjának. Szófogadatlan, lusta leány volt. édesanyja hasztalan kérte a jóra, nem fogott rajta a szép szó. Ahogy nőt egyre engedetlenebb lett, mikor felnőtt, akkor az úgynevezett jó barátok között még gonoszabb lett. Nem akart dolgozni, mindig csak henyélt.
Egy szomorú napon a lány barátaitól hazahazatérve, azzal állt édesanyja elé, hogy neki sürgősen pénz kell. Szegény édesanyja, aki nem sokkal azelőtt ért haza fáradságos munkájából, s bizony csak annyit keresett, amennyivel egy darab kenyeret tudott venni a gyermekeknek. elcsukló hangon csak annyit mondott:- Honnan adjak édes gyermekem neked pénzt, hiszen alig tudtam egy darab kenyeret venni, okosabban tennéd, ha munka után néznél s nem henyélnél egész nap -
A lány tovább követelőzött, s mert édesanyja nem tudta teljesíteni kérését, kezet emelt rá, de, mikor édesanyja könnyes két szemébe nézett, megtorpant és kirohant a házból.
Az évek teltek - múltak a szegény asszony feje felett. Az áldott édesanya sok keserves munkával, sok átsírt álmatlan éjszaka árán, becsülettel felnevelte a gyermekeit, mindannyian becsületes munkás emberek lettek.
De a szegény asszony öröme azonban nem volt teljes, mindennap hazavárta az eltévelyedett leányát, s mert nem jött napról napra többet szomorkodott miatta.
Lassan-lassan a nehéz élet felőrölte a szegény asszony egészségét és egyik nap aztán ágyhoz verte a betegség, erőtlen volt, keze reszketett s beszélni is alig bírt már.

Gyermekei könnyes szemekkel ültek körülötte betegágyán.
Lázas ajkai még akkor is ezt suttogták:
- Nézzetek csak ki, gyermekeim, hogy nem jön-e az én lányom az úton?
Várta, szünet nélkül, megtévedt gyermekét, azzal az erős hittel, mellyel csak egy édesanya képese.
És nemhiába várta, Isten meghallgatta a haldokló édesanya imáját. mert eljött az édesanya halálos ágyához a hálátlan leány. meggyötörve az élet csapásaitól, megöregedve, fájó szívvel, bűnbánóan borult édesanyja dolgos két kezére s sírástól fuldokló hangon könyörgött bocsánatért.

A haldokló édesanya magához ölelte a megtért leányát de már nem hallotta, mert lelke már fent járt a fehér felhők felett halkan szálló angyalok vitték oda, ahová azok juthatnak csak be kik bűntelen fehér lélekkel halnak meg.
És mikor eltemették az édesanyát, ágyában a párnája alatt egy csomagot találtak. Tele volt pénzzel, amit hosszú éveken át keserves, nehéz munkával keresett és szájától megvonva a falatokat, gyűjtötte össze. Mellette egy papírdarabkára ez volt írva:
- Ha meghalok, ezt a pénz adjátok át eltévelyedet, leányomnak mind, mert neki gyűjtöttem szegénynek.
A leány megrendülve vette tudomásul édesanyja üzenetét, s e pénzből - semmit el nem véve- állíttatta a fehér márványtömböt édesanyja sírjára, ezzel a felirattal:
„Itt nyugszik a Szeretet."
Az anyai szeretet nem kell kiérdemelni, nem kell küzdeni érte, minden gyermek számára megadatott.